A baktériumoktól az öregedésbiológiáig

Orosz András hatvanas éveiben járó molekuláris biológus. Gyermekkora, fiatal évei Tiszavasvárihoz kötik, bár születési helye Tiszalök. Nyíregyházán érettségizett a Krúdy Gyula Gimnáziumban. Szegeden az akkori József Attila Tudományegyetemen (JATE) diplomázott 1984-ben. Sorkatonai szolgálatának letöltése után a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Kutatóközpontjának munkatársaként kezdett dolgozni. Itt írta és védte meg doktori disszertációját a bakteriális molekuláris biológia témakörében 1991-ben. A következő esztendőben sikerrel pályázott posztdoktori képzésre az Amerikai Egyesült Államokba. Azóta is ugyanazon nagy intézmény keretében tevékenykedik, ahol kutatóként kezdett, ám hosszabb ideje tudományszervező programigazgatóként dolgozik. Az interjút a szövetségi főváros, Washington D. C. közvetlen szomszédságában lévő marylandi előváros, Bethesda könyvtárában kezdtük, majd itthonról online, az interneten fejeztük be. Ez volt az első Szemle-interjú, amelynek hanganyagát mesterséges intelligencia „tette át” írásba, ennek alapján készült el a kézirat első változata.

– Mielőtt elmerülnénk a szakmai részletekben, hogyan lett az eredetileg tervezett öt évből immár harminckét amerikai esztendő?

– Az idő és az események hozták így. A szintén biológus feleségemmel, Beátával együtt érkeztünk Amerikába, ösztöndíjasként. Meg sem fordult a fejünkben, hogy nem megyünk haza, minden Magyarországhoz kötött bennünket, családjaink, munkahelyünk, kollégáink. Szegedi lakásunkat is megtartottuk. Ösztöndíjunk azonban a hazai rendszerváltozás kezdetének idejére szólt, s közben nagyon sok minden megváltozott otthon. Az egyetemi és a tudományos életben átszervezés átszervezést követett, mindkettőnk munkahelye megszűnt, ugyanúgy kellett volna pályáznunk egy-egy állásra, mint bárki másnak, előzmények nélkül. Teljes volt a bizonytalanság. Nemcsak Szegeden, Budapesten is többször tájékozódtunk álláslehetőség iránt – eredménytelenül. Amerikában ugyancsak kerestük a helyünket. Itt annyival volt jobb a helyzet, hogy képzettségünknek megfelelő kutatási intézményekben dolgoztunk, bár csupán ideiglenes státuszban. Tovább árnyalta a képet, hogy időközben létszámban gyarapodtunk: már öttagú család jövőjéről kellett gondoskodni.

– Végül miért döntöttek a maradás mellett?

– Telt az idő, sok minden történt. Rengeteg tépelődés közepette arra jutottunk, hogy Magyarországon nulláról kellene kezdeni az életet, Amerikában viszont több évre szóló szakmai munkához jutottunk, ami, ha szűkösen is, de lehetővé tette a megélhetést. Abban bíztam, hogy az évek során szerzett szerteágazó szakmai kapcsolataim révén tovább építhetem kutatói karrieremet. Persze ez nem volt egyszerű, mert az ösztöndíjas évek után már más feltételekkel, munkavállalóként kellett elhelyezkedni. De eldöntöttük, hogy egy időre még maradunk, elkezdjük a „zöld kártya” és az állampolgárság megszerzésének procedúráját. Feleségem munkahelye révén a vízumváltás és később a „zöld kártya” hamar sikerült, és számomra is megtaláltuk a szinte személyre szabott tudományos munkát.

– A sokat emlegetett „amerikai sikertörténet” bontakozott ki?

– Ezt nem mondanám, mert szakmai előéletemnek megfelelő egyetemi állás Utah államban, Salt Lake Cityben kínálkozott, több mint 3000 kilométerre Washingtontól, repülővel 4,5 óra. Nagy erőpróba volt: feleségemnek a munka a gyerekek mellett, nekem a kéthetenkénti ingázás. Hányszor nosztalgiáztunk, gondoltunk szüleinkre, idéztük fel a barátságos, napfényes Szegedet, a Tisza-partot…! Mégsem panaszkodom, mert három év elteltével sikeres pályázat eredményeképpen megfelelő, tudományközeli állást kaptam a már ismert Bethesdában a Nemzeti Egészségügyi Intézetek (NIH) egyik nagy intézményében. Ott, ahol ösztöndíjas éveimet töltöttem, bár egy másik intézetben. Újra együtt lehetett a család; ekkor már azt határoztuk el, hogy hosszabb távon maradunk. Ahogy telt az idő, egyre kevesebb szó esett a hazatelepülésről, majd lekerült a napirendről. Volt állandó munkánk, a gyerekek iskolába jártak, a magyar mellé felvettük az amerikai állampolgárságot is.

– Lépjünk vissza kissé az időben! Mikor, miért választotta leendő hivatásának a biológiát?

– Már kisgyerekként érdekeltek a növények, az állatok, általában az élőlények. Emiatt és jó tanulmányi eredményemre tekintettel általános iskolai biológiatanárom, Papp Gabriella javaslatára, Hunyadi József igazgató úr támogatásával az elit középiskolának számító nyíregyházi Krúdy Gyula Gimnázium biológia tagozatára jelentkeztem. Nehéz felvételi vizsga után nyertem felvételt. A Krúdyban a tanulás mellett kosárlabdával kötöttem le a szabadidőmet. Megjegyzem, hogy életem minden szakaszában fontos szerepet töltött be a csapatsport. Tiszavasváriban főleg futballoztam, Nyíregyházán a kosárlabdára helyeződött a hangsúly. Tatos István, a Krúdy legendás hírű testnevelő tanára volt az edzőnk, akitől életre szóló tanácsokat kaptam, nemcsak a sport területén. Érdeklődésem középpontjában természetesen változatlanul a biológia volt, amelynek újdonságaira biológiatanárom, Juhász Mária rendszeresen felhívta a figyelmem. Így például arra, hogy a szegedi egyetemen elkezdődött a molekuláris biológia oktatása is, ami engem érdekelt. Éppen ebben az időben kerültek a szélesebb magyar nyilvánosságba új, érdekes tudományos hírek, például a DNS felfedezéséről – eleinte nem is volt egyszerű hibátlanul kimondani: dezoxiribonukleinsav. Kifejezetten lelkesítettek a világhírnévre szert tett orvos-kutatók – Selye János, Szent-Györgyi Albert és a Szegedi Biológiai Központban dolgozó Venetianer Pál – könyvei. Ezek megmozgatták a fantáziámat, lebilincselt, hogy az újonnan felfedezett DNS lehet az örökítőanyag egy élő organizmusban. Igyekeztem minél többet megtudni ezekről a témákról. Amikor elérkezett az egyetemi jelentkezés ideje, már nem volt kétséges, hogy Szegedre jelentkezem, mert molekuláris biológiával akarok foglalkozni.

– Ami egyből sikerült is…

– Igen. Elsőre felvettek az akkori JATE biológus szakára, ami nagy szó volt, mivel évente összesen legfeljebb tizenöt hallgatót képeztek. Tizenegy hónapos kötelező katonai szolgálat után 1979-ben kezdhettem el az egyetemet. Már elsőévesként dolgozni kezdtem a Biokémiai Tanszéken. Bár jó bevezetés volt a kutatói munkába, engem változatlanul a molekuláris biológia érdekelt, aminek fellegvára az 1973-ban alapított Szegedi Biológiai Kutatóközpont (SZBK) volt, amely miatt valójában a szegedi egyetemre jelentkeztem. Szerencsére szakmai ajánlás révén befogadtak a Biokémia Intézet Nukleinsav Csoportjának laboratóriumába. Ambiciózus, fiatal szakemberekkel találkoztam, akiket akkoriban vettek fel az ország legjobb kutatói közül. Kezdetben nem érzékeltem – persze nem is láthattam bele –, mennyire friss és előremutató volt az új kutatóműhely, de hamar megtapasztaltam, hogy európai, sőt világszinten is jegyezték. Sokszínű nemzetközi kapcsolattal rendelkező kiváló alkotóműhely tagja lettem. Az intézetet Venetianer Pál, az akkori idő egyik legnagyobb magyar biokémikusa, genetikus, későbbi akadémikus vezette, a témavezetőm Boros Imre kutató, későbbi egyetemi professzor lett. Az egész labor a bakteriális transzkripciós regulációval foglalkozott, ebbe kapcsolódtam be én is.

– Mit jelent ez a kifejezés, és miért fontos a tanulmányozása?

– A DNS-ben tárolt genetikai információ lefordításának szabályozása volt a kutatócsoport témája, ez volt az én feladatom is. A munka alapvető mozzanata a transzkripciós reguláció, tulajdonképpen a DNS „nyelvének” átírása, lefordítása RNS-re. Gyakorlatilag arra kerestük a választ, hogyan indul meg a folyamat, mik szabályozzák, illetve gátolják, esetleg állítják le. Szakdolgozati témám éppen az utóbbi, a leállítás elemzése, vizsgálata volt. Ezt a munkát az egyetemi évek után akadémiai ösztöndíjjal teljes állásban az SZBK-ban folytathattam, és ebből írtam meg doktori értekezésemet, amit még abban az évben sikeresen megvédtem.

– A kutatás nyilván sok kísérlettel jár, de élő embereken nem lehet kísérletezni. Miként oldják meg ezt a helyzetet?

– Keresni kell olyan élőlényt, amelynek a felépítése, adott esetben DNS-e valamilyen szinten hasonlít az emberekéhez. Aki a biológiában egy kicsit járatos, tud a kísérleti egerekről, de van sok más lehetőség is. Az, hogy a modellkísérleteket milyen élőlényeken végzik, általában a laboratóriumok vezetői választják ki. Az USA-ban több éven keresztül olyan laboratóriumokban dolgoztam, ahol kísérleteink a Drosophila melanogasterre, az ecetmuslicára alapozódtak.

– A nem hozzáértő számára meglepő lehet, hogy az akadémiai szférában dolgozó tudósok egy muslicára alapoznak létfontosságú kutatásokat.

– A Drosophila melanogaster a genetika, az élettan, és az evolúcióbiológia klasszikus, máig egyik leggyakoribb modellszervezete immár több mint száz éve. Ez idő alatt a tudósok sok genetikai módszert fejlesztettek ki a kutatások során. Jelentőségüket mutatja, hogy az ecetmuslicákkal végzett kutatások eredményeit eddig nyolc Nobel-díjjal honorálták. A muslica tudományos népszerűsége többek között azzal magyarázható, hogy gyors az életciklusa, egyszerű a genetikája, mivel csupán négy pár kromoszómája van. Lényeges, hogy könnyen tartható és vizsgálható, rendkívül gyorsan szaporodik. Az sem elhanyagolható szempont, hogy az emberre egyáltalán nem veszélyes, nem terjeszt semmiféle betegséget. Egyébként az ecetmuslica nem az én választásom volt, valójában mindig egy-egy labor specializálódik valamilyen modellrendszerre.

– Hogyan született meg posztdoktori ösztöndíjas pályázata? Miért a Washington közelében lévő bethesdai intézményt célozta meg a több száz híres amerikai kutatóhely közül? Volt ennek előzménye, esetleg járt már ott?

– Egy magyar biológus, aki korábban Szegeden is dolgozott, éppen új laboratóriumát szervezte a Nemzeti Egészségügyi Intézetek (NIH) keretében, és a molekuláris biológiában jártas fiatalok iránt érdeklődött, egy volt kollégám hozott össze vele. Akkor doktoráltam e témában, s beszélgetésünkön kiderült: kutatásaim beilleszthetőek lennének laboratóriuma terveibe. Így kezdődött az ösztöndíjam előkészítése, ami hamarosan sikerrel járt, és az adminisztráció elintézése után indulhattunk is, ráadásul feleségemmel, aki ugyancsak ösztöndíjhoz jutott. A helyszínen néhány hónap után rájöttem, hogy a feladat nem olyan, amilyet eredetileg elképzeltem. Mivel a NIH-ben, ahová érkeztem, nagyon sok laboratórium van különböző kutatási iránnyal, az intézmény más kutatóhelyein tájékozódtam a váltás lehetőségeiről. Előadásokra, konferenciákra jártam, sok személyes megbeszélésen vettem részt. Végül egy év után a Nemzeti Rákkutató Intézetben (NCI) jutottam testhezálló feladathoz egy nemzetközi ismertségű laboratóriumban. A kutatólabor a hősokk-válasz szabályozásának kutatására koncentrált, és az ecetmuslicát használta kísérleti modellként. A konkrét témám az volt, hogy miként aktiválódik, és indítja el a hősokk – valamint más egyéb stressz – a fehérjék RNS-ének átírását. Ami azért lényeges, mert ezek segítik az összes sejtfehérje háromdimenziós szerkezetének kialakítását. Ha nem működnek helyesen, akkor az különféle betegségek kialakulásához vezethet a ráktól kezdve a szívelégtelenségen át a demenciáig. Legtöbbször a fehérjék összecsapódása vagy felhalmozódása áll a háttérben, amit a hősokk/stressz fehérjék megakadályoznak. A folyamat fő szabályozója a Hősokk Faktor (angolul Heat Shock Factor, HSF). Öt évig – ösztöndíjam lejártáig – e szabályozás sikeres kutatási folyamatának részese lehettem.

– Hogyan kell elképzelni a molekuláris biológus, történetesen a rákkutató munkáját? Reggel-től estig egyedül ül a mikroszkóp előtt, és vizsgálja a sejteket, hogy igazoljon vagy cáfoljon hipotéziseket, esetleg megtaláljon egy forradalmian új megoldást? Mondjon néhány példát!

– A mi szakterületünkön is régen elmúlt az az idő, amikor a kutatómunka egyszemélyes volt, lényegében minden folyamat csapatmunka, kisebb-nagyobb csoportok dolgoznak együtt. A mikroszkóp valóban alapvető munkaeszköz, hiszen szabad szemmel alig vagy egyáltalán nem látható molekulákat tanulmányozunk. Az ecetmuslicák kromoszómái esetében néha elég a húszszoros nagyítás, mert már az is láthatóvá teszi a számunkra fontos apró részleteket, de a százszoros nagyítás sem ritka. A DNS és az RNS esetében pedig ennél nagyobb szorzókról van szó. A részletek észlelése, rögzítése után jön az elemzés, a kísérlet megismétlése, további kérdések feltevése, egymás közötti megvitatása, amelyek mind hihetetlenül fontos és érdekes aspektusai a tudományos munkának. Nagyon fontos a szakirodalom naprakész ismerete, mert mások tapasztalatai bármikor kiválthatják egy felfedezés szikráját. Van a munkának biokémiai molekuláris része is, amikor kémcsövekben állítunk elő különböző DNS-konstrukciókat, -mutációkat, és vizsgáljuk a hatásokat. Például a muslica esetében is van olyan technológia, amivel be lehet vinni géneket a kromoszómába, majd vizsgálhatjuk, mi történik. Ez azért fontos, hogy lássuk, több termelődik-e, és annak káros vagy hasznos hatása van-e, ugyanis ebből – hogy egy nagyot lépjünk a témában – az emberi testben föllelhető daganatok „viselkedésére” is következtethetünk. A másik megközelítés az, amikor egy gént eltávolítunk, vagy angol kifejezéssel „kiütünk” (knock out vagy KO) a kromoszómáról és a gén hiányának hatását vizsgáljuk.

– Több mint egy évtizedig olyan biológiai kutatásokban vett részt, amelyek közvetve vagy közvetlenül a rákkutatáshoz köthetők. Valójában mit tudhatunk ma a rákbetegségről?

– Sok mindent tudunk. Abból indulhatunk ki, hogy a rák kifejezés a betegségek hatalmas skáláját írja le, amelyek mindegyike a kontrollálatlan sejtnövekedésből ered. Széles körben jóindulatú daganatokra oszthatjuk, amelyek nem képesek áttétet adni, illetve rosszindulatú

daganatokra, amelyek be tudnak hatolni az egészséges szövetekbe. A betegségeket tovább definiálják és osztályozzák sejttípusuk, szövetük vagy származási szervük szerint. Ennek megfelelően tulajdonságaiban, hatásaiban, következményeiben, gyógyíthatóságában nagyon eltérő betegségekről beszélhetünk. A rák továbbra is a második számú halálok az Egyesült Államokban a szív- és érrendszeri betegségek után. A NIH globális kihívásnak tekinti a rákbetegség elleni küzdelmet, különböző programok révén mozdítja elő a kutatást, a szakértelem kiépítését, és egyre több pénzt biztosít erre a költségvetésből. Ezek között az egyik legfontosabb a NIH belső kutatási programja (Intramural Research Program, IRP), amely az orvosbiológiai tudományok szinergiáit – együttes hatásait – hasznosító megközelítéséről ismert. Ami azt jelenti, hogy a nagyon különböző tudományterületek (kutató- és gyógyító intézetek) nem egymástól függetlenül, hanem összehangoltan működnek. A rákkutatás esetében az alapkutatásoktól a gyógyszerkutatásokon- és fejlesztéseken túl a NIH Klinikai Központjában végzett vizsgálatokig. Bekapcsolódnak az összehangolt munkába például a járványtan, a biológiai statisztika szakemberei, amely területek fontosságát például megtapasztalhattuk a koronavírus világjárvány idején.

– Mit takar a daganat kifejezés, hogyan jön létre?

– A molekuláris és a sejtbiológia egyik fő kérdése éppen ez utóbbi. A lényeg, hogy egy egészséges sejt csak szükség esetén osztódik, ha már nincs szükség arra, megáll. A rákos sejtek osztódása viszont nem áll le, lényegében kikerül az élő szervezet szabályozó mechanizmusaiból. Ezáltal a beteg sejtek túlszaporodhatnak, daganatot képeznek és átterjedhetnek más szervekre, szétszóródhatnak a szervezet különböző részeiben és a gyógyítás egyre reménytelenebbé válik. A kutatók ezt a helyzetet állítják elő különböző modellszervezeteken, és vizsgálják aprólékosan, hogy mi, miért, hogyan történik.

– Mi válthatja ki a folyamatot?

– A kutatások két fontos mozzanatra utalnak. Egyrészt öröklött tényezőkre, másrészt a szervezetbe kerülő káros (szaknyelven karcinogén) anyagokra, amelyekből egyre több van a környezetünkben. Például a növényvédő szerekben, a műanyagipari termékekben, a kipufogógázokban, a hulladékégetés során képződő gázokban, az azbeszthulladékban – és a sor hosszan folytatható. Életmódbeli tényezők is hozzájárulhatnak, például a dohányzás, a rendszeres vagy túlzott alkoholfogyasztás, adott esetben még a szoláriumozás, sőt a napsütés is, ha nagy az UV-sugárzás. Ezek mind roncsolhatják a sejteket. Ezt a szervezet immunrendszere ugyan korrigálja – de csak bizonyos mértékig. Ha már nem tudja, az ellenőrizetlen szaporodás révén a szervezetben túl sok sérült sejt halmozódik fel, miközben a folyamat rengeteg energiát emészt fel. Mindez az áttétekkel gátolja az emberi szervek normális működését, és megkezdődik a szervezet leépülése.

– A mai helyzetben milyenek a megelőzés lehetőségei és a gyógyítás esélyei?

– Az előbbiekben vázoltak szerint egyre jobbak. Hozzáteszem, amikor erről beszélek, fontos hangsúlyozni, hogy én nem alkalmazott kutatásokban vettem részt, tehát kollégáimmal nem közvetlenül a rákos páciensekkel vagy magával a betegséggel foglalkoztunk kórházakban, klinikákon, különböző kutatólaboratóriumokban, hanem azokkal az alapvető mechanizmusokkal, amelyek befolyásolhatják a betegség kialakulását. Természetesen ezek a területek – elsősorban az ismeretterjesztésben és a médiában – összekapcsolódhatnak. A rákbetegségek esetében a legfontosabb az időben történő felismerés, hogy minél többen vegyenek részt a szűrőprogramokban – különösen a veszélyeztetett korosztályokból. A rák bizonyos típusai korai felismerés esetén már eredményesen gyógyíthatók. Lényeges volna, hogy aki megteheti, figyeljen az előzőekben említett veszélyes anyagokra, ezek egy része elkerülhető vagy csökkenthető, mint ahogy a súlyfelesleg vagy a mozgáshiány is.

– A kutatók lépést tudnak tartani a fokozódó veszélyekkel?

– A kutatás egyáltalán nem topog egyhelyben, a rákkutatás és a -gyógyítás területén is számos kedvező eredmény született. Már sokféle daganatot biztonsággal el tudnak távolítani sebészeti úton, több kémiai módszer (kemoterápia) napi gyakorlat, a különböző sugárkezelési eljárások is eredményesek. A kutatók napjainkban egyre több eljárást dolgoznak ki: az egyik legújabb irány az immunoterápia, ahol a páciens saját immunrendszerét turbózzák fel, és állítják csatasorba a rákos sejtek eltávolítására. Hangsúlyozni kell, hogy rengeteget változott a technológia, ez az eredmények egyik fontos alapja. Lényeges, hogy a kutatásban egyre nagyobb csoportok dolgoznak együtt, miközben rohamosan specializálódik a munka, és egyre drágább is. Továbbá rendkívül sok adat, ismeret gyűlik össze, gyakorlatilag az emberi elmével időnként már nehéz átlátni, hogy mi is történt, történik. A számítógép, a digitális képalkotás nélkülözhetetlen, a mesterséges intelligencia szerepe is egyre nagyobb lesz a kutatások során.

– Lezárva ezt a témát, kérem, említse meg, miként kell elszámolni egy ösztöndíjas időszak lejártával! Hogyan mérik, lehet mérni egyáltalán, hogy adott időszak alatt mire jutott a kutató, hiszen például egy ötéves ösztöndíj dollárban is több milliós összeg?

– A tudományos kutatások eredményét nehéz időhöz kötni, egy-egy felfedezés sokszor évtizedekkel később hasznosul, számos példát ismerünk erre. Az ösztöndíjas kutató munkájának fokmérője, hogy az évek során milyen új eredményeket tartalmazó közleményeket tud felmutatni a mértékadó nemzetközi tudományos szaklapokban. Bonyolítja az értékelést, hogy a kutatás eredménye általában nem egy személyhez, hanem egy csoporthoz – csoportmunkához – köthető, ezt is figyelembe kell venni. Többnyire részeredményeket publikálunk, ritka, hogy valaki egy ösztöndíj lezárásaként világraszóló felfedezéssel tud előállni. Lehet, hogy a következő, vagy az azt követő generáció tud hasznosítani egy-egy mai felfedezést, de az ösztöndíjas évek munkájának nyoma kell legyen a szakmai életben, ami elsősorban tudományos közleményekkel mérhető. Természetesen lehetnek rendkívüli esetek, mint legutóbb, a koronavírus-járvány idején szinte hihetetlenül felgyorsult, és eredménnyel zárult egy folyamatban lévő kutatás, ami eredetileg nem is konkrétan a koronavírushoz kapcsolódott.

– Biológus diplomáját negyven éve, 1984-ben szerezte meg Szegeden, és 1992-től Amerikában él. Vannak-e még szakmai kapcsolatai alma materével?

– Bő tíz évig, amíg kutatóként dolgoztam, folyamatos volt a kapcsolat. Évente általában egy vagy két alkalommal utaztunk haza, ilyenkor elmaradhatatlanok voltak a szegedi személyes eszmecserék, egyébként pedig az internet révén elég jól ismertük egymás eredményeit. Szegedi kutatók is gyakran megfordultak Bethesdában, a kongresszusok, konferenciák szintén jó alkalmat jelentettek. A fordulat a kutatóiról a tudományszervezői munkára történő váltáshoz köthető, most már inkább baráti, mint szakmai a kapcsolat. Jóleső érzés, hogy változatlanul számontartanak, örülök, hogy egykori évfolyam- és kutatótársaim többsége előkelő helyet foglal el a szakmai ranglétrán.

– Az első személyes amerikai benyomásairól szeretném kérdezni. Hétezer kilométeres, kilencórás repülőút után Washingtonba érkezve azt láthatta, érezhette, hogy nagyon sok minden nagyon más: a méretek, a szokatlan látványok, az illatok, talán még a levegő is különbözik az óceán közelsége miatt – és számot vetett, hogy itt lesz az otthona öt esztendeig… Nem gyötörte a honvágy az első napok után?

– Ma már a honvágy másként jelentkezik, mint régen, például a száműzöttek, emigránsok esetében. Honvágya talán akkor lesz az embernek, ha valami miatt nem tud hazamenni, nincs útlevele, esetleg politikai oka van. Most visszatérni általában csak idő és pénz kérdése – bár mindkettő lényeges –, mégis másfajta a vágyakozás. Sajátos volt a helyzet, mert feleségemmel együtt érkeztünk. Korábban egyszer már voltam itt: konferencián vettem részt Coloradóban, Denverben, utána átjöttem szétnézni a közeli Bethesdába – csak 2,5 ezer kilométer… Több egyetemi társam kutatott itt posztdoktori ösztöndíjjal, ők hívtak meg néhány napra. Akkor ért némi sokk. Amikor pár év múlva „saját jogon” jöttem, már nem volt nagy meglepetés, csak a hosszú idő és a bizonyítási vágy foglalkoztatott. Vonzott, hogy van itt egy számottevő magyar közösség, így az ember nem szakad el teljesen az anyanyelvétől és Magyarországtól. Lehetőség adódott szakmailag együttműködni, vagy a szabadidőt eltölteni olyanokkal, akiket már ismertem Szegedről vagy máshonnan. Magyar fociközösségünkkel minden héten legalább egy-két meccset játszottunk. Ez végül viszonylag simább átmenetet jelentett számunkra. Tartoztunk egy kis magyar közösséghez, hétvégente találkoztunk valamilyen eseményen vagy partin. Az idők során a magyar közösség tagjai ugyan változtak, de még mindig vannak olyanok, akikkel együtt kezdtem, és a fiatalabb generáció jó részével is tartom a kapcsolatot.

– Tizenkét év után merültek ki a bethesdai ösztöndíjas, illetve munkalehetőségek…

– Akkor már tudtuk, hogy továbbra is Amerikában akarunk maradni, és azt is, hogy a kutatói munkát akarom folytatni. Szakmai kapcsolatok révén került képbe a Utah Egyetem Belgyógyászati Tanszék Kardiológiai Osztálya, Salt Lake Cityben. Kevéssé ismert, hogy az egyébként nagyobb részt lakatlan három és fél milliós Utah államban a kutatás a húzó ágazat – az informatika, a turizmus és a szállítás mellett. Az egyetemen elmélyült úgynevezett „hősokk” kutatások zajlottak, mégpedig a szív- és érrendszeri szakterülethez kapcsolódva.

– Pontosabban mit takar az említett hősokk szakmai kifejezés, amelynek ismeretét magával hozta Bethesdából?

– Az nyilvánvaló, hogy ha stressz éri az élőlényeket, a szervezetük arra reagál. Ez így van a sejtek esetében is. Én a hő által kiváltott stressznek a sejtekre gyakorolt hatását vizsgáltam Bethesdában, ezt a munkát kívántam folytatni és kiterjeszteni az egyetemen Salt Lake Cityben. Számos tudományos műhelyben vizsgálják ezt a témát, és sok publikáció bizonyította már, hogy a hősokkfehérjéknek szerepük van a tumorok kialakulásában és az öregedés folyamatában. Úgy vélem, a hősokk hatásainak sejtbiológiai vizsgálata alighanem még hosszú ideig feladatot ad majd a kutatóknak.

– Mire jutott Salt Lake Cityben?

– Az új munkahelyemen ugyanazt a tágabb tudományos kérdést tanulmányoztam, mint korábban, de az itteni laboratóriumokban modellszervezetként nem a megszokott ecetmuslicán, hanem Mus musculuson, azaz laboratóriumi egéren. Az itteni munka számomra szakmai előrelépést jelentett, kutató-oktatóként pedig új ismereteket. Több újdonságot ismertető tanulmány jelent meg az itt folytatott munkámról, tudományos közlemény, könyvfejezet, vagy konferencián bemutatott poszter formájában. Közben azonban látszott, hogy hosszú távon a család megsínylené az ingázó életmódot, ezért folyamatosan kerestük a lehetőségeket. A szünidőket együtt töltöttük nálam, bejártunk több nagy nemzeti parkot, kiváló síterepeket ismertünk meg (nem véletlenül rendezték Salt Lake Cityben a 2002-es téli olimpiát…), kipróbáltuk az ottani életformát, amely eléggé különbözött a megszokottól. Odaköltözni azonban nem akartunk, és a harmadik évben már állásokra jelentkeztem a Washington DC régióban, bekalkulálva azt is, hogy távolabb kerülök a laboratóriumi asztaltól, de maradok a tudományos életben.

– Erre szokták mondani újabban, hogy új kihívást keresett?

– Igen, de számomra a lényeg az volt, hogy sikerült visszakerülni a Keleti partra, mégpedig korábbi munkahelyem, a NIH keretében működő Alkohol Intézetbe (National Institute on Alcohol Abuse and Alcoholism, NIAAA). Az alkoholizmus és az alkohollal kapcsolatos problémák kezelése, a megelőzés hasonló nagyságrendű feladatokat jelent a szakma számára, mint a rákbetegség. Óriási egészségügyi, társadalmi és gazdasági következmények jellemzik ezt a területet is, amelyek mérséklése igen fontos feladat. Ezért is hozták létre 1970-ben az intézetet. A gond emberek millióit érinti és nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Magyarországon is jelentős egészségügyi probléma. Szakmai szempontból alapvető, hogy a szóban forgó italok mindegyike etanolt (hétköznapi nevén alkoholt vagy szeszt) tartalmaz, emiatt narkotikus hatása is van. Ez azt jelenti, hogy a központi idegrendszerre hat, annak működését befolyásolja, s ez függőséghez vezethet. Ennél is nagyobb baj, hogy az alkohol általános sejtméreg, amely pusztítja a szervezetet. Nincs olyan szerv, amelyre ne hatna károsan, és nincs olyan betegség, amely kialakulásának kockázatát ne fokozná. Az alkoholos italok fogyasztása drasztikusan növeli a szív- és érrendszeri betegségek, valamint többféle rákbetegség kialakulásának kockázatát, következményeként az agy gyorsabban „öregedik”. Persze ez attól is függ, hogy ki mennyi alkoholt fogyaszt. A mérsékelt alkoholfogyasztás esetleges jótékony hatását elsősorban a szívre és az érrendszerre még mindig vitatják. Mára már inkább az alkohol káros hatásai kerültek előtérbe, az ajánlások inkább a teljes absztinenciát vagy a minimális alkoholfogyasztást javasolják. Ebbe a környezetbe érkezve nyertem el programigazgatói pozíciót – remélve, hogy többek között sejtbiológiai, rákkutatási tapasztalataimat is bevetve koordinálni tudok speciális kutatásokat.

– Hogyan került a képbe a programigazgatói munka, és valójában mit foglal magába a feladat?

– Amikor sokévi itteni tartózkodás után álláskeresésbe kezdtem, tudtam, hogy valami újat fogok kezdeni. Olyat, amelyben alapozhatok korábbi ismereteimre, tapasztalataimra is. Akkor Utah államban, az egyetem Kardiológiai Osztályán a hősokk-válasz molekuláris biológiájának szív- és érrendszerre gyakorolt jótékony hatásaival foglalkoztam. Valami ehhez hasonló komplex feladatot képzeltem el, ezért néztem a meghirdetett tudományos programigazgatói állásokat. Feltűnt egy lehetőség az Alkohol Intézetben, ahol többek között ilyen területen is zajlottak kutatások. A programigazgatói pozíció egyébként olyan állás, amiről az emberek Magyarországon többnyire nem is hallottak, sokáig én sem tudtam róla. A helyiek, akik itt nőnek fel, talán hamarabb szereznek róla tudomást az iskolában vagy a közösségükben. Ez olyan pozíció, amely nem laboratóriumi munka, mégis nagyon közel áll a tudományos kutatáshoz. A NIH programigazgatói általában az amerikai egyetemeken dolgozó kutatókkal működnek együtt, akiknek az oktatás mellett kutatási feladataik is vannak – legalábbis az ismert nagy egyetemeken. A kutatók, mielőtt pályázatot írnak, általában felkeresnek minket kérdésekkel, hogy a témájuk illeszkedik-e az intézet célkitűzéseihez, vagy van-e javaslatunk a mi kiemelendő szempontjaink szerint. Ha a benyújtott pályázat sikeres lesz, mi tartjuk az ötletadókkal a kapcsolatot és ellenőrizzük, hogy a végrehajtott kutatásaik megfelelnek-e a pályázatban leírtaknak és az előrehaladás megfelelő-e. Ez az egyik fő – adminisztratív – feladat. Emellett rendszeresen szerveztünk workshopokat, azaz szemináriumokat, amelyek intézetünk számára fontos témákat öleltek fel, ezek gyakran beépültek a távlati tervekbe, ha az intézet vezetősége úgy ítélte meg.

– Mindezek általában éveken átívelő feladatok lehetnek. Kérem, emeljen ki néhány sikeres vállalkozást!

– Valóban sok háttérmunkát igénylő kezdeményezésekről van szó. Ilyenek például az önkéntes alapon működő érdeklődési körök, csoportok, amelyeket párhuzamos tudományos témával foglalkozó emberek alkotnak. Ez azért hasznos, mert a NIH nagy szervezetében sokszor előfordul, hogy a kutatók saját laboratóriumukban azonos jellegű témákban dolgoznak, gyakran teljesen eltérő céllal. Ennek lehetőségét akarjuk kihasználni, amikor fórumot teremtünk számukra. Rendezvényeiken előadásokat tartanak, megvitatják kutatási eredményeiket, és eszmecseréiken gyakorta előfordul, hogy nem várt összefüggéseket tárnak fel. Én a stresszfehérjék vizsgálatára specializálódott kutatókból szerveztem kisebb csapatot. Akkoriban újdonság volt, hogy a stresszfehérjék segítsége nélkülözhetetlen abban, hogy a hibás szerkezetű fehérjék megtalálhassák a rájuk jellemző, helyes szerkezetet. Sok részlet azonban még nem tisztázódott, ezekre kerestük a választ. E csoport megszervezése és életben tartása az egyik olyan eredmény, amire szívesen emlékszem; érdekes és jelentős volt. Szintén számottevő teljesítménynek gondolom a konferenciaszervezést. Alkoholkutatással foglalkozó egyik laboratóriumi munkatársammal közösen hoztuk létre a kaliforniai Venturában 2017-ben az első Gordon Kutatási Konferenciát, amelynek társszervezője és társelnöke voltam. A konferencia a közösség legkedveltebb eseményévé nőtte ki magát. Kétévente azóta is megszervezik, tavaly óta „graduált” minősítésű, bekerült az állandó konferenciák közé. Munkám része volt egy emlékezetes nagy pályázat, amelynek programigazgatója voltam: ez az alkoholfogyasztás szív- és érrendszerre gyakorolt jótékony hatásait vizsgálta. Nagy, és részben újszerű vállalkozásnak indult, de etikai okokból két év után leállították, mivel támogatást kapott alkoholgyártó cégektől. A pályázat abból a gyakori véleményből indult ki, hogy a mértékletes alkoholfogyasztás akár hasznos is lehet, különösen a szív- és érrendszerre gyakorolt hatása miatt. Sajnálom, hogy ez a pályázat nem fejeződött be, mert sok energiát fektettünk bele.

– Az elmúlt évben ismét új kihívást keresett, amelyet az 1974-ben alapított Idősügyi Intézetben talált meg. Programigazgatóként ma is javarészt kutatásszervezéssel foglalkozik, munkájának fókuszában az öregedés biológiája áll. Milyen kutatási portfóliót irányít most?

– Az Idősügyi Intézet (National Institute on Aging, NIA) átfogó nemzeti kutatási programot vezet az öregedési folyamat molekuláris, orvosbiológiai, társadalmi és viselkedési összefüggéseit vizsgálva. Ennek része az életkorral összefüggő betegségek és fogyatékosságok megelőzése, valamint a jobb életminőség előmozdítása az idősebbek számára. A sejtbiológiai portfólió tartozik hozzám, amiben többek között a sejtszerkezet, sejtosztódás, a sejtek közötti jelátvitel, a „zombie” sejtek jelentősége, a sejthalál különböző típusai szerepelnek. Régi kutatási témám is vizsgálat tárgya: a fehérjék sejten belüli optimális állapota fenntartásának hatása az öregedésre. Elég összetett, szerteágazó szakmai terület.

– A hosszabb és minőségi élet érdekében jól ismertek az általános tanácsok: „Étkezz jól, mozogj rendszeresen, adj le a túlsúlyodból, aludj sokat, maradj távol a rossz szokásoktól. És élj tevékeny életet, ne csak tétlenül várd a holnapot.” Világos és nagyon szép cél, de a részletekben sok buktató rejlik, jelentős részben anyagi természetűek, amelyek nem képezhetik beszélgetésünk témáját. Az öregedésbiológiával foglalkozó kutatók mire hívják fel a figyelmet?

– Viszonylag új témáról van szó, hiszen bő egy évszázad alatt a születéskor várható élethossz lényegében megduplázódott (!), kerekítve és egyszerűsítve nagyjából 40 évről körülbelül 80 évre. A magyarországi és az egyesült államokbeli számok hasonlóak, azzal a különbséggel, hogy Amerikában az induló adatok magasabbak voltak. Ekkora változásra ma ritkán gondolunk, legfeljebb irodalmi, történelmi olvasmányaink idején villan be, hogy milyen fiatalon halt meg egyik-másik ország vezetője, művésze, kutatója. Viszont akkor ez nem volt meglepő, inkább általános. Száz év alatt nagyon sok minden megváltozott: az életmód, a technika, a kor új vívmányai, a természet pusztítása az élő szervezetekre, az emberre káros anyagok elterjedése, és így tovább… A tudomány szenzációs új eredményei is kellettek ahhoz, hogy Európában, Észak-Amerikában 70–80 évig vagy még tovább élhessenek az emberek. Ez a komoly eredmény elsősorban a legtöbb fertőző betegség leküzdésének, az antibiotikumok felfedezésének köszönhető. A következő fázis nehezebb lesz és valószínűleg nem vezet ilyen látványos emelkedéshez az egészséges életkor emelésében. Ennek oka, hogy olyan betegségeket kellene leküzdeni, amelyek nem fertőzőek, beleértve a cukorbetegséget, Alzheimer-kórt, a különféle addikciókat (függőségeket) és rákokat, valamint az egészségtelenül magas testsúlyt.

– Eddig a sejtekről, a fehérjékről, a kutatásról beszéltünk. Váltsunk most át az ön jelenlegi munkájára, konkrétan az öregedés biológiájára, ami – különösen a hatvan év felettiek körében – a demenciától és az Alzheimer-kórtól való félelemben testesül meg. A két szó használata a közbeszédben gyakran összemosódik. Mi a kapcsolat közöttük?

– Sokan azt gondolják, hogy az Alzheimer-kór és a demencia különbözik egymástól. Valójában a demencia általános kifejezés, amelyet több mint 100 különböző típusú betegség leírására használnak – az Alzheimer-kór csak az egyik ezek közül. Összetett betegségről van szó, amely fontos agyterületeket érinthet, így a viselkedést, a beszédet, az egész személyiséget befolyásoló részeket, ami az idő múlásával elképzelhetetlen hátrányos következményekkel jár.

– Mégis az Alzheimer-kór az „embléma”, amit hallva az emberek többsége súlyos betegségre gondol, míg a demenciáról enyhébb tünetegyüttesre. Ennek mi lehet az oka?

– Egy név megjegyzése – jó esetben a felfedező neve – sokkal könnyebb, mint egy betegség azonosítása. Alois Alzheimer német pszichiáter, neuropatológus publikálta elsőként a demencia egy speciális esetét. A tudós megfigyelése és elemzése 1910-ben a nemzetközi szakfolyóirat révén vált ismertté és terjedt el Alzheimer-kór néven. Figyelemre méltó, hogy a szakma eleinte nem akarta elfogadni a teóriát, csak azután változott a helyzet, amikor a hasonló megbetegedések tömegesen fordultak elő. Továbbá a demenciának nagyon sok fajtája létezik, amelyekről jóval kevesebbet tudunk, és sokszor a diagnózisuk sem egyértelmű.

– Az utóbbi évtizedekben fellendült az Alzheimer-kór hatásmechanizmusának kutatása, amely alól hazánk sem kivétel. A demencia egyfajta népbetegséggé vált, egyre több embert sújt. Szakértői becslések szerint ma Magyarországon a demencia 250 ezer főt érint, ám, ha a róluk gondoskodó hozzátartozókat is hozzászámoljuk, akkor a szám eléri az egymilliót. Hamarosan a kormány elé kerül a Nemzeti Demencia Program, amely átfogó intézkedéseket helyez kilátásba. Az Egyesült Államokban hol tart most a demenciakutatás, a tudomány mire összpontosít?

– A becslések szerint négy-ötmillió demens beteg él az Egyesült Államokban, ez az ország legdrágább, legtöbb pénzt felemésztő betegsége. Nemcsak a kórházi ápolás és a gyógyszerek kerülnek sokba, hanem a családi, vagy egyéb ápolás költségei is. Dollármilliárdokról van szó. Ma még a témával foglalkozó biológusként is nehéz konkrét helyzetértékelést adni arra, hogy mi a teendő. Az Alzheimer-kór progresszív, fokról fokra megismerhető betegség, és egyelőre nincs hatékony stratégia a teljes megállítására vagy az elveszett idegsejtek helyreállítására. Az egyetlen stratégia a korai diagnózis és a korai kezelés, amely lassíthatja a betegség kialakulását. A közeli célról így vélekednek a terület vezető kutatói: nagyszerű lenne, ha a betegeket olyan stádiumban tudnánk tartani, amelyben még önállóan működhetnek, szemben a valódi végstádiumú Alzheimer-kórral, amikor speciális ellátásban kell részesülniük. Ha meg tudják tartani elég jó kognitív, gondolkodáson alapuló funkciójukat, amelynek birtokában képesek élni és kezelni a mindennapi életüket anélkül, hogy veszélyeztetnék magukat, sokkal jobb lenne. Már többször felröppent a hír, hogy valamelyik kutatóhelyen megtalálták a gyógyításhoz vezető megoldást. Ezeket figyelemmel kísérjük, de arra számítunk, hogy még évekbe, évtizedekbe telhet, mire legalább egy részterületen biztos megoldást találunk, azonban egy általános gyógyító terápiától, sajnos, még messze vagyunk.

– A téma zárásaként arra kérem, magyarázza meg, mi az oka annak, hogy az időskori elbutulás már régen ismert volt, de csak az utóbbi évtizedekben került az érdeklődés homlokterébe?

– Több oka van, a legfontosabb az életkor általános meghosszabbodása a fejlett országokban. Nagy szerepe van a médiának, amely beszámol a kutatásokról, sőt a tévhitekről is. Megírja, hogy e kór sok híres, sőt gazdag embert sem kímélt. Néhányan közülük: Ronald Reagan korábbi amerikai elnök, Agatha Christie angol krimiíró, Charles Bronson amerikai színészlegenda vagy éppen Puskás Ferenc labdarúgó. Régen, mivel kevesebb ember élt meg idős kort, nem volt idő a betegség kifejlődésére. Ha mégis, főleg az együtt élő nagy családokban az élet velejárójának tekintették a betegséget, és a család „megoldotta”. Természetesen, beszélni kell az orvostudományról, a kutatók munkájáról, akiket foglalkoztat a megoldás lehetősége.

– Befejezésül családjának bemutatására kérem: milyen környezetből indult a tudomány meghódítására, és kikkel együtt élte meg az utóbbi évtizedeket?

– Édesapám Orosz András, kőművesként dolgozott a tiszavasvári Alkaloida Vegyészeti Gyárban. Édesanyám esti tagozaton végezte el a középiskolát, és SZTK-ügyintéző volt a közeli állami gazdaságban. Egyedüli gyermekként nőttem fel. Rengeteget köszönhetek a szüleimnek és a nagyszüleimnek, akik végig támogattak otthoni pályafutásom idején. Első generációs értelmiségiként választottam a kutatói pályát. Feleségemmel, dr. Buzás Beátával, aki egri származású, a Szegedi Biológiai Kutatóközpontban ismerkedtünk meg. Mindketten posztdoktori ösztöndíjasként jöttünk az Államokba. Feleségem is végig aktívan dolgozott, miközben három gyermekünknek adott életet. Jelenleg szintén a NIH munkatársa, a beérkező tudományos pályázatok értékelését szervező adminisztratív munkakörben. András fiúnk gazdaságtudományból szerzett mester fokozatot, és a gazdasági életben helyezkedett el. Mindkét lányunk, Dóra és Kata az egészségügyet választotta hivatásul. Két idősebb gyermekünk már önálló. Egyenesben van a család élete.